A tett halála az okoskodás

Általában van egy félreértés a spiritualitással kapcsolatban. Ha valaki befelé figyel, tudatos, keresi az Önvalót, az nem cselekszik. Ő csak meditál, és passzívitásra van ítélve. Tényleg így van ez?

Első lépésként az önmagunk megfigyelése, a dolgok más szemszögből történő értelmezése nyilván időt vesz igénybe. Ezt be kell gyakorolni valóban, azért, hogy fokozatosan egyre több helyzetben tudd magad megfigyelni. Később már mielőtt kimondod, vagy megcselekszed már előtte meg tudod válogatni a reakciód. Vagy át tudod helyezni a figyelmed valamire másra. 

Megszületik a felismerés, hogy ez csak tükör. Az illető csak azért mondta/ cselekedte meg ezt, vagy azt, mert előtte már megjelent benned a bűntudat, vagy valamilyen ítélet magadról (nem vagyok érdemes, nem vagyok szeretve, rossz voltam... stb). Először van egy gondolat bennem, magammal kapcsolatban, aztán az megnyilvánul a fizikai világomban. Ennek az önreflexiónak a begyakorlása valóban időt vesz igénybe. Ez egy mentális gyakorlat, fel lehet közben mosni, lehet közben autót vezetni, a rutinjellegű dolgainkat nem kell érte félre söpörni.

DE mi van akkor, ha valaki fordítva éli ezt meg. Mi van, ha pontosan tudja, hogy mi miért jelent meg, mit tükröz. Olyannyira el lehet veszi az intellektus csapdájában, hogy megjelenhet a fent említett passzivitás. Amikor a tett halála, az okoskodás. Amikor félek megtenni valamit, mert mi van ha az nem a legtökéletesebb verzió? Mi van, ha lett volna jobb választás? Ha félek dönteni mert elképzelek több forgatókönyvet, de egyik sem boldogít fejben.

 Ezzel meg is állítottuk a cselekvés folyamát. A félelmen kívül más érzést nem engedünk meg magunknak. Annyira tudjuk a mintát, a miérteket, hogy teljesen beszorulunk a fejbe és nem ÉREZZÜK a lehetőségeket. Elszakadhatunk a többi érzéstől, illetve a félelem mindent, amit látunk, átszínez. Nem engedjük meg, hogy bár minta, és rólam szól, mégis hangot adjak a dühömnek a türelmetlenségemnek stb.. Elfojtjuk az általában destruktívnak címkézett érzéseket, és ezzel el is fojtjuk azt az energiát, ami cselekedni tudna, ami dűlőre vinné a helyzetet. Visszasüppedünk az elménk cikázó, félelmet keltő kétségei közé.

Ha megengeded az Érzéseidet, akkor nem csapnak olyan hatalmasat, mintha elfojtod őket amíg csak bírod, és végül akkorát szól, hogy téged is odavág. Az érzések megengedése nem azt jelenti, hogy kényem kedvem szerint bántalmazom a körülöttem lévőket. Hanem, hogy ez az az energialöket, amivel az asztalra csapok és "lebirkózom" magamat. A félelemtől megbénított, korlátok közé szorított lényemet, átlépem a komfortzónám azzal, hogy cselekszem úgy, ahogy eddig nem mertem.

Merek elszakadni a megszokástól, a kényelmestől, felveszem a túracipőt, és olyan utakon járok amin előtte még sosem. "Aki nem lép előre az halódik", ami egykoron a biztonsági zónát jelentette az szűk lesz.

 Ahogy a gyerekek is kinövik a ruháikat, te is minden nappal meghaladod a tegnapot. Amikor ezt nem teszed, akkor érzed magad a biztonsági zónádban, vagy a passzivitásodban elkárhozva. 

Ami egy ideig valóban szolgál, jó érzést ad, amíg kényelmes addig viseld. Amikor már fojtó és mérgező, akkor ideje van a továbblépésnek, a változásnak.

Vagy 'hát megmondtam, hogy ez lesz..' Mert amíg te fejben előre megmondod mi lesz, addig csak az tud lenni.

Vagy hagysz lehetőséget az ismeretlennek. 'Nézzük meg mi lesz ebből, követem a szívem sugallatát!' Akkor valami egészen újszerű, meglepő, váratlan jó dolgok sülnek ki. 

Adsz egy lehetőséget a Jósorsodnak, hogy alkosson Érted!