F.L.Y

F.L.Y First Love Yourself

Generációk nőttek fel úgy, hogy a viselkedésük volt az egyetlen amire figyeltek a szüleik.

(John B. Watson- behaviorizmus megalapítója - A behaviorizmus a pszichológia egy elméleti irányzata, amely a viselkedést tekinti az objektív megfigyelés egyetlen lehetséges tárgyának.

• viselkedés formáit figyeli;

• a belső nem érdekli (pl. érzelmek, mentális folyamatok), csak az embert érő ingerek és az erre adott válaszok;

• objektivitásra törekszik (megtudni, hogy adott ingerre, milyen válasz várható) és a személy viselkedéséből von le következtetéseket. - Wikipedia )

Ez úgy nézett ki a szülők szempontjából, hogy ha nem tetszett nekik a gyerek viselkedése, büntetést rót ki rá, teljesen figyelmen kívül hagyva a lelki igényt, vagy állapotát, mentális érettségét.

Ebből született az a torz megélés, hogy amíg jókislány/ kisfiú vagy megkapod anya/apa szeretetét, figyelmét. Ha rossz vagy, (vannak érzelmi hullámzásaid, valaki bántott és otthon adod ki a feszültséget..stb.) akkor az büntetést von maga után.

Mert ha jókislány/kisfiú a gyermek, akkor vagy kiváló szülő.

Nem kell messze menni, hamar összeáll a kép, hogy ebben gyökerezik a "Mit szólnak majd a többiek?" ha nem jókislány/jókisfiú módjára cselekszik valaki...

Ebből egyenesen következik, hogy bennünk is működnek ezeknek a tanításoknak az érzelmi lenyomata:

Hogy ha nem vagyok elég jó/ügyes/szép/ okos... akkor annak súlyos következményei lesznek az egész életemre nézve. Inkább váljak azzá, akit az anyám/apám látni akar.

Ez egy feneketlen kút, sosem fogod elérni azt az állapotot amikor végre elég (jó/okos/ügyes/stb) leszel..KÍVÜLRŐL nem érhető el ez az érzés.

Ezt az űr érzést (sosem vagyok elég) próbálja a fogyasztói társadalom is az ingerek és a tárgyak halmozásával betömni.

Mindig van visszaút önmagad igaz természetéhez, ahhoz, akit feltétel nélkül szeret az Univerzum.

Gyakorolni kell, meditálni kell, hogy ez a ránk kövesedett séma megpattanjon és lassan, apránként leomoljon. Hogy a státuszt, amit eddig hittél magadról, azt meg merd kérdőjelezni. A tapasztalataid ellenére, elhinni, hogy ez számodra is létezik.

Édesanyáknak a legkönnyebb ezt testközelbe hozni, mivel a pocaklakó iránt már érzi ezt a szeretetet, holott még nem is látta, semmit sem tud befolyásolni, kontrollálni vele kapcsolatban, a baba szabadon fejlődik és mozog. Tehát nem azért szereti, mert ezt vagy azt, az ő kedve szerint cselekedne.

Egy másik módszer az elme felől közelít. Ha valami nem létezik számomra, elérhetetlen akkor nem is hiányozhat. Ha viszont hiányzik, akkor tudok róla, tehát létezik. Ha tudomásom van róla, akkor el is érhető számomra. Meditációval tudsz a személy mögé nézni, ahol nem a hibáztatás, mutogatás a lényeg.

Ott van még a másik "zseni" dr. Ferber akitől származik az az ötlet, hogy hagyjuk kisírja magát a bébi, vagy csak nagyon későn kapjon reakciót/ választ a szüleitől az igényeire.

Ismerős ez a mondat: "ettől erősödik a tüdeje..."?

Miközben egy ilyen korú csecsemő idegrendszere nem áll készen ezen önmegnyugtató funkciók ellátására (sem).

Nagyon emlékszem az első alkalomra, amikor erőszakkal nem reagáltam a kisbabám sírására. Annyira szembement minden anyai ösztönömmel, hogy én is sírtam. Nagyon gyorsan hagytam fel vele. :)

Hiszen az édesanya az, aki legelőször "megmutatja" a baba számára a feltétel nélküli szeretetet.

Ha ez sérül, akkor az egész életünkben csak keresni fogjuk ezt az érzést, ki leszünk szolgáltatva, meghajlunk mások akarata előtt, csak azt az érzést adja már meg! Így nyomjuk el magunkat, lemondva a saját prefereciáinkról, korlátozva a vágyainkat. Rögzül egy életre ez az érzelmi kiszolgáltatottság.

Ehelyett, szembemenve a "tanításokkal" inkább hallgassunk a belső késztetéseinkre. Adjuk meg a gyermekeinknek azt a szeretetet, törődést, figyelmet, amiben nekünk nem lehetett nagy részünk.

Hagyjuk, hogy a saját ütemében nőljön fel. Nem arra van szüksége, hogy a nap végén mérleget vonjunk, hogy aznap jó vagy rossz volt. Inkább derítsük fel mi nyomja a kis lelkét, engedjük meg, hogy a saját szavaival elmesélje, hogyan élte meg a történeteit. Ezzel megtanítjuk, hogy az otthona az a biztonságos tér amiben őszinte lehet, megkapja az együttérzést, a bátorítást. Így egy valódi érzelmi kötődés jöhet létre, ami mögött ott nyugszik a feltétel nélküli szeretet. Hogy akármit is tett, vagy nem tett, amire nekünk lehet egy reakciónk, attól még a szeretet sosem lesz kérdés.

Így a gyermeknevelésen keresztül tudjuk magunkban ezt a korábbi sémát helyreállítani. Mert ilyenkor bennünk megjelenik a szeretet, belül egy odaadó boldog érzés, hogy képes vagy ezt a feltétel nélküliséget érezni. Ez az a pillanat amikor VÉGRE MEGVAN az, ami anno hiányzott. Most te tudod adni, ha nem hagyod a mintáidat automatikusan működni.

Ahhoz, hogy adni tudjam ezt a szeretetet, először nekem kell magamban éreznem! Ha bennem ennek csak hűlt helye van, akkor nem tudok mit kínálni sem.

Az elme nagyon fél, mi van, ha valaki szereti, tiszteli magát, akkor kilóg a sorból, netán önzővé válik. (oh igen, ne a maga kedvére tegyen, tegyen az én akaratom szerint....ilyenkor ki is az önző?)

Viszont ha sikerül megtapintani ezt az érzést, akár rendszeresen, akkor teljesen automatikusan ezt osztom meg a többi emberrel.

Mint a Nap amikor felkel és sugárzik, nem szelektál.