Jó? Rossz? Helyes? Helytelen?

Nagyon sok időt el lehet tölteni azzal, hogy bolyongunk a dualitásban. Ez jó, ez helyes, ez rossz, ez szörnyű.

Ismeritek bizonyára ezt a tanmesét:

Egy régi tanmesében a parasztnak elszökik a lova. A szomszédok átjönnek sajnálkozni: "Ez nagyon rossz!" De a paraszt azt feleli: "Jó vagy rossz, ki tudja." Néhány nappal később a ló visszatér és hoz magával hét vadlovat. A szomszédok azt mondják: "Ez nagyon jó!" De a paraszt csak vállat von: "Jó vagy rossz, ki tudja." Másnap a fiát ledobja az egyik vadló és eltöri a lábát. A szomszédok sopánkodnak: "Micsoda balszerencse!" De a paraszt megint csak azt mondja: "Jó vagy rossz, ki tudja." Végül hivatalnokok kopogtatják végig a házakat, hogy katonának hívják be a férfiakat, de amikor meglátják a törött lábú fiút, őt ott hagyják. "Micsoda jó szerencse!" mondják a szomszédok, de a paraszt csak azt mondja: "Jó vagy rossz, ki tudja."

Amikor valakit az élete nehézségei elindítanak a kereső útján, akkor első körben jobbá akar válni, meg akarja javítani a helyzetét, a kapcsolatát, a körülményeit. Mert ezek hatására érzi magát valahogy, általában rosszul, szerencsétlenül elégedetlenül. Lesznek dolgok, amiket ki tud majd javítani, amit másfajta magatartással tud majd kezelni. Helyesen, jól cselekszik, igyekszik betartani az íratlan erkölcsi kódexet. De továbbra is lesznek kihívásai, és még mindig a külső körülményeire reagálva (amit teljesen normálisnak tekint ma a világ) ad egy választ. Érzi magát majd újra valahogy, jól vagy rosszul.

Ezen a ponton valóban helyesen cselekszik, mert maga a tény, a javítási szándék fogalmazódik meg. DE mindaddig amig az életet kettő részre osztjuk, addig lesz fehér és lesz fekete is,lesz jó és lesz rossz. Az egyiket vágyjuk a másiktól menekülünk. Soha véget nem érő harc lesz.

Nagyon sokára, hosszú út és javítási szándék, szenvedés után jutunk el oda, hogy megvágyjuk az EGYséget. Hogy ne bontsuk ketté a dolgokat, hogy meglássuk, hogy minden "helytelen" cselekedet a valóság hatalmas kirakósában a helyén van. Jogos, hogy első lépésként törekszünk a jóra, miközben tiszteljük magunkat és másokat is. De ha már megtörtént a "rossz", az csak az én nézőpontomból rossz. A másik ember szempontjából "jó". Hiba lenne az én nézőpontomat tekinteni egyetemes igazságnak. Ehhez kell az alázat.

Hányszor történt meg velünk, hogy megkaptunk valamit, aztán félreállt a szánk. Nem olyannak gondoltuk. Volt egy illúziónk, hogy majd, ha az meglesz, így vagy úgy lesz akkor boldogok leszünk. De csalódunk, egyrészt mert felbontjuk a dolgokat jóra és rosszra, másrészt mert kívülről várjuk a boldogságot.

Nekem az ad boldogságot, amikor "legyőzöm" magam. Meghajtom a fejem azok előtt az események előtt, amik már bekövetkeztek. Összerakom a két részre esett világomat EGGYÉ. Úgy tekintve az eseményekre, hogy minden, de tényleg minden értem van. Minden út és minden szenvedés, vagy minden öröm is, csak és kizárólag az Önvaló irányába visz. Befelé. Hogy ott megleljem a nyugodtságom, a boldogságom. De ez sem feltétlen egy álladó konstans érzés. Hanem minden pillanatban minden körülmény között választható.

Ahol fájdalmat vagy nehézséget, élek meg az a ragaszkodásomra mutat rá. Ragaszkodom a kis személyi nézőpontomhoz, aki a szűk látókörével nyilván máshogy tervezte. Megtörténik a szenvedés, ami kiragad a szűk egos álláspontomról, hogy felfedezzem azt, ami mindig is ott volt, az Ő útja, az Ő terve. Az EGYetlen terv, és minden egos buckás, görbe út ide vezet. Az Univerzum nem büntet mert egy szubjektív nézőpontból helyesen/helytelenül cselekszem. Csak rámutatás történik egy azonosulásra. Hol tértem le a Nekem szánt pályáról.